23. találmány

Az első épületek, melyekhez már előre elkészített és formázott szárított vályogtéglákat használtak, Kr.e.7500 táján épültek. Ilyen leleteket találtak Cajönüben  (a Tigris folyó völgyének felső szakaszán) és a délnyugat-anatóliai Diyarbakir közelében (mindkettő a mai Törökország területén) Későbbi, a Kr.e. 7000 és 6400 közötti időszakra datálható téglákat leltek a régészek a Jordán völgyi Jerikóban és a törökországi Catal Hüyükben.  

Ezeket vályogból, kézzel formázták majd a napon szárították, hogy megkeményedjenek. A téglából azután falakat emeltek amelyek kötőanyaga közönséges sár vagy iszap volt. A sár különösen alkalmas építőanyag a száraz éghajlatokon, mert könnyen hozzáférhető mindenütt ahol földművelés folyik, kinyerhető a folyó medrekből, ráadásul kiváló szerkezeti és hőelvezető tulajdonságokkal rendelkezik.

Nem sokkal később a vályogtéglákat már vetőformákban formázták, így nagyobb mennyiségben is készíthették. Ez fontos volt, mert a téglából nem csak kisebb házakat magtárak at és más gazdasági épületeket emeltek, hanem egyre gyakrabban használták egész falvakban, később kis- és nagy városok építkezésein, a nagyobb palotákat, templomokat szentélyeket, egyéb állami és középületeket is beleértve.

Ahol nem állt rendelkezésre kő, vagy csak kevés volt belőle, ott egyszerű vályogtéglákkal helyettesítették. Használták a Közel-Keleten, de az egyiptomi és Indus-völgyi civilizációkban is, ahol szabványosították a tégla méretét: 4:2:1 volt a hosszuk, szélességük és magasságuk aránya.

Ezt az egyszerű, de hatékony építőanyagot használták mindenütt a Kr.e. 3. évezredig, amikor is Mezopotámiában elkészültek az első kemencében kiégetett téglák.

Miután ellátogattunk Törökországba, kóstoljunk meg egy ősi eredetű ételt, a köftét a Gasztrobakancslistánkról.