7. épület
Építészek: Iktinosz, Klarikratész, Pheidiász
Földrajzi hely: Athén, Görögország
Stílus: Ógörög klasszikus kori
Építőanyag: Márvány
A Parthenón romos épületének sziluettje a nyugati kultúra jelképévé vált. Eredetileg Athéné Parthenosz szentélyének szánták, költségeit a város bevételeiből fedezték. Nem ez az antikvitás legnagyobb temploma, de kétségtelenül a leggazdagabban díszített. Az épület külsejét díszítő reliefek az Athéné tiszteletére rendezett ünnepség, a panathenaia menetét ábrázolják. Az épület legjelentősebb képzőművészeti alkotása azonban rég megsemmisült: az istennő 12 méter magas, aranyozott, elefántcsontból faragott kultikus szobra a belső térben állt. A Parthenónt nem gyülekezeti célra építették: a két, egyszerű teremből álló épület elsősorban az Athéné-szobor és a város más kincseinek őrzésére szolgált.
Athéné szobrát Pheidiásznak tulajdonítja a hagyomány, akinek az épület megtervezéséhez is lehetett köze, csakúgy, mint a két építésznek, Kallikratésznak és Iktinosznak, valamint a filozófus Anaxagorasznak, aki talán a mű koncepciójának kidolgozója volt. Mindegy ki volt a vezető építész: az építészeti részleteket a XIX. század óta dícsérik és behatóan tanulmányozzák. Különösen érvényes ez az "optikai finomságokra", vagyis ama apró méretbeli eltérésekre, látszólagos szabálytalanságokra, finom ívelésekre, amelyek mintegy korrigálják a hatalmas méretekből adódó optikai torzulásokat. Számításokkal bizonyított, hogy ha a szélső oszlopokat felfelé meghosszabbítanánk, a földtől 50 km-re találkoznának egymással.
A Parthenónt jóval az ókor után is használták előbb keresztény templommá, majd a XV. században pompás mecsetté alakítva. 1867 óta romos, amikor is eltalálta egy velencei ágyúgolyó. Azóta számos olyan épület született, amelyet a Parthenón ihletett.
Miután megnéztük a Parthenón frízét, amin Pallasz Athéné olajfát adományozza Attikának, kóstoljunk meg egy kis csípős olajbogyót:
