73. találmány

A tiszta, iható víz minden emberi csoport legalapvetőbb szükséglete. Kezdetben a letelepedett életmódot is ez határozta meg. Őseink olyan területet választottak állandó lakhelyükként, ahol elérhető távolságban megfelelő minőségű és mennyiségű ivóvíz volt.

Amint viszont a városok növekedni kezdtek, legnagyobb gondot pont a vízellátás jelentette. Az emberi környezetszennyezés korai megjelenését bizonyítja, hogy az Indus völgyében már 4000 évvel ezelőtt szükség volt a víz tisztítására.

A Szusruta szamhitá (ősi szanszkrit gyógyászati témájú írások gyűjteménye) a víztisztítás műveletének leírását is tartalmazza: "A szennyezett vizet meg kell tisztítani - ehhez felforralhatjuk tűzön, melegíthetjük a napon, vagy fölhevített vasat meríthetünk bele, bár homokon, vagy kavicságyon is átszűrhetjük, majd pedig hagyjuk lehűlni."

A korai víztisztítási folyamatok inkább a víz látványának javítására törekedtek, nem pedig az íz, vagy higiéné szempontjára figyeltek.

Az egyiptomiak is még ezt tartották fontosnak, amikor Kr.e. 1500 táján elkezdték timsóval ülepíteni az ivóvizet.

Sok száz évvel később Hippokratész feltalálta az úgynevezett "Hippokratész ingujja" nevű szerkezetet, ami egy tölcsérszerűen összevarrt zsákszövet volt, ezen szűrték át a vizet forralás után.

A XVIII. században vezették be a korszerű homokszűrést, amellyel már biztosíthatták a nagyvárosok vízigényét, jóllehet az egészség és a víztisztaság összefüggését csak a XIX. században fedezték fel.

Egészen addig a tisztítási módszerek csak arra szolgáltak, hogy a víz tisztának látsszon és jóízű legyen.