30. találmány

A paticsot, a tapasztott ágfonatot már Kr.e. 6000 táján ismerte az emberiség, ilyen falakkal védték menedékhelyeiket az időjárás ellen. Lényegében arra szolgál, hogy kitöltsük vele a faházak szerkezeti elemei közötti hézagokat. A tipikus Tudor-kori épületek például a szerkezeti gerendák közé helyezett függőleges tölgy gyámfákból álltak, amelyek közé vékony, de hajlékony keményfafélék, például fűz vagy mogyoró ágait fektették vízszintesen, sűrű ágfonatot alakítva ki. Ezután agyag vagy sár és állattrágya keverékével vályogot készítettek, amit szalmával és lószőrrel erősítettek meg. Ezt a keveréket kézzel tapasztották az ágfonatra. A sár és a trágya elősegítette a tapadást, a rostok pedig megakadályozták a réteg repedezését. Az elkészült falat néha égetéssel is szárították, vagy bemeszelték, hogy jobban ellenálljon az időjárás viszontagságainak.

Ezzel az eljárással tartós és erős falat nyertek, amely állta a szelet és az esőt, télen-nyáron egyaránt hatékonyan szigetelt.

A paticsfalak rendelkeztek azonban hátrányos tulajdonságokkal is. Ha átnedvesedtek, könnyen korhadásnak indultak, vagy rovarok és rágcsálók rongálták meg.

A patics első alkalmazására a mai India területén maradtak fent leletek. 

Miután megtudtuk, hogy a paticsot a mai India területén találták fel, nézzük meg a helyiek büszkeségét a mangót.